Az istenek tudják ...

Valahol, a messzi Kínában, állt egy templom, ahol egy lovat tiszteltek. A hívők minden elképzelhető jóval ellátták a szent állatot, de az őrök rendszeresen ellopták tőle az élelmet.

Így történt azon a napon is, amikor a templom előtt megállt a szegény kislány. Csak egy szelet üres kenyere volt, de szeretettel simogatta meg a ló sörényét.

A ló elpanaszolta, hogy az őrök ellopták a kenyerét, a kislány pedig így szólt: - Vedd az én kenyeremet, talán segítségedre lehet.

   A SZEGÉNY EMBER KIRÁLYSÁGA

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl egy szegény ember. Ennek a szegény embernek erősen jó szíve volt, s ha nem volt vendége, kiment az utcára, ott fogott, s ahogy telt, úgy telt a kamarából, megtraktálta. Hogy, hogy nem, egyszer a király bevetődött a szegény emberhez, megtraktálta azt is, pedig nem is tudta, hogy kit tisztel azt asztalnál.

Amíg ettek, eddegéltek, sok mindenről beszéltek, s többek közt azt találta mondani a szegény ember, hogy: hej, ha én király lehetnék!

A király semmit sem szólt erre, csak mosolygott magában, aztán megköszönte a vacsorát, elbúcsúzott, hazament, és ott egyszeriben megparancsolta a katonáknak, hogy menjenek el a szegény emberért, s mikor alszik, hozzák el a palotába, fektessék az ő ágyába.

  Hamupipőke

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.

    Az édes kása

Hol, hol nem, volt egyszer egy szegény, jóravaló kislány, aki egyedül élt az édesanyjával, és már nem volt mit enniük. Fogta magát a kislány, kiment az erdőre, és csakhamar találkozott egy öreg anyókával, aki már jó előre tudta, hogy mi bántja a kislányt. Az öreganyó kis fazekat ajándé­kozott neki, amelynek, ha csak annyit mondott: – Főzd a kását fazekacska! -, máris főzte a finom, édes köleskását, és ha azt mondta: – Fazekacskám, hagyd abba! -, már fel is hagyott a főzéssel.

A kislány hazavitte a fazekat az édesanyjának. Vége is lett az éhezésnek meg a nyomorúságnak legott, ehettek édes kását, ahányszor csak akartak.

Egyszer a kislány elment hazulról, akkor az anyja elővette a fazekat.