Ötletmorzsa képalaphoz

Írta: Super User on . Beküldve: Ötletbörze

Januári klubfoglalkozásunk témájául a cirkuszt választottuk. Nem véletlenszerű volt a választás: egy kis rajzolás után Zilahi Ica cirkusz témájú gyönyörű festményeit néztük meg egy közeli kiállításon. De visszatérve a rajzolásra… :) A képek készítéséhez használható mintákkal ötletadó mintaíveken ismerkedtünk, majd fehér papíron gyakoroltuk azokat, amelyek megtetszettek. Utána ezeket ültettük át a választott alapképre. A legegyszerűbb megoldást választottam - ez az ÖTLETMORZSA :) : gyerekeknek szánt kifestők között keresgéltem olyat, aminél tetszett a teljes rajz, de jól határolt, viszonylag nagy, üres, kitölthető felületek találhatóak. Szerencsére sok ilyet lehet találni, ha nincs még ötletünk egy teljes kompozícióhoz. Én a témához kapcsolódóan egy cirkuszsátort választottam. Ugye mennyir más lett a kész kép? Próbáljátok ki Ti is! A Galéria menüpont alatt találtok minta gyűjteményeket. Ráadásként fogadjátok szeretettel azt kis történetet, amit aznapra vittem magammal.


Kellemes időtöltést, sok sikert! Íme a fényképes beszámoló kedvcsinálónak:

cirkuszsator kifesto  P1150593 P1150595 cirkuszsator001

A LELÁNCOLT ELEFÁNT

-Én erre képtelen vagyok! - kiáltottam. - Képtelen!

- Biztos vagy benne? - kérdezte tőlem a doki.

- Igen - pedig a legszívesebben odaülnék elé, és kimondanám neki, hogy mit érzek... De tudom, hogy úgyis képtelen lennék rá.

A doki Buddha-ülésben beletelepedett a rendelőjében tartott borzalmas kék fotelek egyikébe. Elmosolyodott, a szemembe nézett, és halkabbra fogta a hangját, mint mindig, amikor azt akarta, hogy figyelmesen hallgassák, és így szólt: - Elmondanék egy történetet... Azután a válaszomat meg sem várva Jorge elkezdett mesélni.

Kissrác koromban imádtam a cirkuszt, a legjobban pedig az állatokat szerettem a cirkuszban. Főleg egy elefánt vonta magára a figyelmemet, később megtudtam, hogy más gyerekeknek is ő volt a kedvence. Az előadás alatt az a hatalmas állat csodákat művelt mérhetetlen súlyával, hatalmas méretével és erejével... De az előadás után is, meg nem sokkal azelőtt is, hogy visszajött volna a színpadra, az elefánt egyik lábánál fogva mindig láncra volt kötve egy kis karóhoz.

Vékonyka kis karó volt, alig pár centinyire a földbe szúrva. A lánc ugyan vastag, erős volt, számomra mégis nyilvánvalónak tűnt, hogy ha egy állat képes egyetlen rántással tövestül kitépni egy fát, akkor könnyűszerrel kiszabadíthatná magát e karó fogságából és elszaladhatna. A rejtély továbbra is egyértelmű számomra. Akkor meg mi tartja ott? Miért nem szalad el? Öt-hat éves koromban még bíztam az idősebbek tudásában. Megkérdeztem hát egy tanárt, az egyik szülőmet vagy nagybácsimat, mi a titka az elefántnak. Egyikük azt felelte, az elefánt azért nem szökik meg, mert idomítva van.

Erre én magától értetődően azt kérdeztem: „Hogyha idomítva van, akkor meg miért tartják láncon?" Nem emlékszem, hogy megnyugtató választ kaptam volna. Idővel aztán elfelejtettem az elefánt és a karó rejtélyét, csak akkor jutott eszembe, amikor másokkal is találkoztam, akik szintén föltették magukban ezt a kérdést. Pár éve rájöttem, hogy szerencsére valaki nekem elég okos választ adott a kérdésre: A cirkuszi elefánt azért nem szökik meg, mert egészen kicsi korától fogva egy ehhez hasonló karóhoz kötve él. Behunyt szemmel magam elé képzeltem a védtelen, újszülött elefántot a karóhoz kötve. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban a kiselefánt rángatta-cibálta magát, erővel igyekezett kiszabadulni a béklyóból. Ámde hiába erőlködött, nem sikerült, mert hozzá képest nagyon erős volt az a karó. Elképzeltem, ahogy kimerülten alszik, s hogy másnap újból megpróbálja, és harmadnap is, negyednap is... Mígnem aztán - és az a nap szörnyű lehetett az állat életében - belenyugodott, hogy nem tehet semmit, és megbékélt a sorsával. Az a hatalmas, erős elefánt, amelyet a cirkuszban látunk, azért nem szökik meg szegény, mert azt hiszi, hogy nem tud. Még él benne az emlék, hogy milyen tehetetlennek érezte magát nem sokkal azután, hogy megszületett. És ami a legrosszabb, soha nem vonta komolyan kétségbe ezt az emlékét. Soha, de soha többé nem tette próbára az erejét... - így van ez, Demián. Egy kicsit mindnyájan olyanok vagyunk, mint a cirkuszi elefánt: száz meg száz karóhoz kötve mozgunk a világban, amelyek korlátozzák a szabadságunkat.

Úgy élünk, hogy egy csomó dologról azt gondoljuk: "nem tudjuk megtenni", és csakis azért, mert egyszer régen, még kiskorunkban megpróbáltuk, és nem sikerült. Ugyanazt tettük akkor, amit az elefánt, és ezt az üzenetet véstük emlékezetünkbe: Nem tudom, nem tudom, és soha nem is fogom tudni. Úgy nőttünk fel, hogy bennünk maradt ez az üzenet, melyet mi magunk kényszerítettünk rá magunkra, ezért sohasem próbáltunk meg újra elszabadulni a karótól. Hogyha néha a bilincs szorítását érezzük, és halljuk a lánccsörgést, odasandítunk a karóra, és arra gondolunk: Nem tudom, és soha az életben nem is fogom tudni megtenni. Jorge hosszan hallgatott. Aztán közelebb jött hozzám, leült elém a földre, és így folytatta: - Teveled is ez a helyzet, Demi. Annak a hajdani Demiánnak az emléke kondicionálja az életed, aki már nem létezik, és aki nem tudott valamit megtenni. Az egyedüli módja, hogy megtudd, sikerül-e megtenni, ha megint megpróbálod, de szívvel-lélekkel... Szívvel-lélekkel!

Jorge Bucay