Benedek Elek - A szerencse és az áldás
A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót cselekedni az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág seprűt kötögetett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:
- Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet seprűt.
Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebéből száz forintot, s azt mondta neki:
- No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit.
A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy hirtelen eladta a seprűt, s sietett haza.
Nem volt otthon a felesége, s a pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a korpáspadban, s kiment az erdőbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet főzzön az asszony.
Ahogy elment, jön haza a felesége. Kimerít a korpáspadból egy fazék korpát, viszi a szőcshöz, eladja, s vett az árán egy csupor puliszkalisztet. De a szegény ember le sem ült az asztalhoz, szaladt a pincébe, hogy kivegye pénzét a korpáspadból. Keresi, keresi, fölhabarja a korpát, de a pénzt nem találja. Szólítja az asszonyt:
- Hé, asszony! Száz forint volt a korpáspadban, hová tetted?
Nagyot kacag a szegény asszony.
- Megbolondult kigyelmed? Az egész nemzetségének sem volt száz forintja!
- De ilyen-olyan teremtette - káromkodik a szegény ember -, vagy volt, vagy nem volt a nemzetségemnek, de nekem volt!
Elmondta a feleségének, hogy egy derék úri ember száz forintot adott neki a város végén, s ő azt a korpáspadba dugta el.
- No, ha bizony oda dugta el - mondta az asszony -, akkor az a száz forint a szőcsnél van. Éppen most adtam el neki egy fazék korpát.
Szaladtak a szőcshöz, s ráestek, hogy adja vissza nekik a száz forintot.
- Megbolondultatok? - mondá a szőcs. - Amióta a világon vagytok, sem láttatok száz forintot. Eltakarodjatok, mert különben pórul jártok!
Hiába volt szép szó, csúf szó, a szőcs nem adta vissza a száz forintot.
Búsult a szegény ember, évelődött. Lám, lám, egyszer volt száz forintja, s azt is de hamar elvesztette. Kiment az erdőre, kötött egy csomó seprűt, s másnap reggel bement a városba. Az Áldás és Szerencse most is ott állottak a város végén, s a Szerencse már messziről megpillantotta a szegény embert.
- No, lám! - ingerkedett az Áldással -, ihol jön megint a szegény ember, Áldás barátom. Látod, látod, semmit sem ért a száz forintod.
Mérges volt az Áldás, rárivallt a szegény emberre:
- Hát nem megmondtam, hogy többet ne lássalak seprűvel?
- Ó, uram - mondá a szegény ember -, ne haragudjék, de nem volt szerencsém a száz forinttal.
- Hallod - kötekedett a Szerencse -, nem volt szerencséje.
- Jól van - mondá az Áldás -, adok még száz forintot, de aztán csakugyan ne lássalak többé seprűvel.
Megköszönte a szegény ember a száz forintot. Be sem vitte a seprűt a városba, ledobta az út szélére, s futva futott hazafelé. A felesége megint nem volt otthon, s a pénzt most egy hammasfazékba dugta el, aztán kiment az erdőbe fáért, mert bizony egy szál fa nem sok, annyi sem volt a háznál. Amíg az erdőre odajárt, hazajön az asszony, s tűnődött, évelődött magában: „Istenem, Istenem, de sokáig marad oda az uram, pedig egy puliszkára való liszt sincs a háznál! Gondolkozott, vajon mit lehetne még eladni, hogy az árán puliszkalisztet vegyen. Eszibe jut, hogy van még egy fazék hamuja. Fogja a fazekat, szalad vele a tímárhoz, s eladja. Mire a szegény ember hazajött az erdőről, a puliszka már ott párállott az asztalon.
De a szegény ember most sem ült le az asztalhoz, ment, hogy kivegye a százforintot a hammasfazékból.
No hiszen, mehetett, híre-pora sem volt a fazéknak.
- Hé, feleség - kiáltott a szegény ember -, hol a hamu?!
- Az bizony az asztal közepén - felelt az asszony nagy mérgesen -, ha az nem lett volna, ma nem ennénk puliszkát.
- Hát a száz forintot hová tetted?
- Hallja kigyelmed - mondá az asszony -, engem többet ne bolondítson!
- De ilyen-olyan teremtette, ez nem bolondság. Száz forintot dugtam a hamu közé, egy krajcár sem volt híja.
- No bizony, ha odadugta, szaladjunk a tímárhoz, mert annak adtam el a hamut.
Szaladnak a tímárhoz, kérik vissza a száz forintot. De hiszen a tímárnak sem kellett egyéb, kapott egy botot, s kiverte a házból a boldogtalanokat.
Hej, Istenem! Csakhogy föl nem vetette a nagy erős búbánat a szegény embert. Most már ismét seprűt kell hogy kössön, ha éhen veszni nem akar. Kiment az erdőre nagy búsan, kötötte a seprűt keserves könnyhullatások közt, s mondogatta magában: inkább ne is született volna a világra, semhogy ilyen szerencsétlen legyen egész életére.
Másnap vitte megint a seprűt a városba. Az Áldás és a Szerencse most is ott állottak a város végén.
- Ehe, nézd csak, Áldás barátom - ingerkedett a Szerencse -, ahol jön megint a szegény ember, seprűt hoz a hátán.
No, az Áldásnak sem kellett több ennél. Nagy mérgesen rákiáltott a szegény emberre:
- Te hitvány, gyalázatos, mit mondottam neked? Hova tetted a száz forintot?
- Ó, lelkem, áldott jó uram, ne haragudjék rám - könyörgött a szegény ember -, de nem tehetek róla, ha nincs szerencsém!
- No, te szegény ember - mondá most a Szerencse -, ne búsulj, lesz ezután szerencséd. Nesze, adok neked egy krajcárt, menj haza, egyéb gondod ne legyen.
A szegény ember megköszönte a krajcárt, aztán bement a városba, ott eladta a seprűt, vett egy kicsi puliszkalisztet, s hogy a feleségit kiengesztelje, a krajcáron, mit a Szerencsétől kapott, vett három diót.
Azzal elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt az úton, látja, hogy három gyermek veszekedik valami ragyogó fényes kő felett. Kérdi a gyermekektől:
- Hát ti miért veszekedtek?
- Nézze, bátyámuram - mondja az egyik gyerek -, én láttam meg először ezt a fényes követ, s nem akarják ideadni nekem.
- Nem igaz - mondta a másik s a harmadik gyerek is -, mert én láttam meg először.
Azt mondja a szegény ember:
- Ugyan ne veszekedjetek ezen a haszontalanságon, nesztek, adok nektek egy-egy diót, adjátok nekem azt a követ.
A gyermekek megörültek a diónak, s odaadták azt a fényes követ a szegény embernek.
Hazamegy a szegény ember. Leteszi a követ az asztalra, s hát amint beesteledik, olyan ragyogó világosság lesz a házban, hogy a szegény ember s a felesége majd megvakultak a szertelen ragyogástól.
Amint éppen azon tűnődnének, hogy mi lehet ez a ragyogó fényes kő, bejön egy uraság, s kérdi tőlük:
- Mitől van itt ilyen nagy világosság?
Mondja a szegény ember:
- A’ bizony, ettől a kőtől, instálom.
- Tudja mit, atyafi - mondja az uraság -, megveszem kendtől ezt a követ.
- Hát mit ad érte?
- Adok érte egy véka ezüstpénzt.
Gondolta magában a szegény ember, ha mindjárt az első szóra egy véka ezüstpénzt ígér, bizonyosan többet ér ez a kő.
- Ó, annyiért nem adom - mondta a szegény ember -, drága portéka ez.
- Jól van, adok érte két véka ezüstöt.
- Nem lehet - mondta a szegény ember.
- Hát adok érte három véka ezüstöt.
Úgy tett a szegény ember, mintha nagyon gondolkoznék, vajon adja-e, ne-e.
Kérdezte a feleségét:
- No, feleség, mit szólsz? Adjam-e három véka ezüstért?
- Én nem bánom - mondta az asszony -, ha kigyelmed jónak látja, adja oda.
Az uraság egy gazdag örmény kereskedő volt. Éppen a vásárról jött temérdek pénzzel. Mindjárt leméretett a szekérről három véka ezüstöt, s elvitte a fényes követ, amely drága gyémánt volt.
Na, most már volt pénze a szegény embernek, turkálhatott benne. Vett egy birtokot, ökröt, lovat, birkát. Első gazda lett a faluban. Bezzeg ezentúl nem seprűt vitt a városba, hanem búzát. Még egy esztendő sem telt bele, hat szekér búzát vitt a városba. Minden szekér elé hat ökör volt fogva. Ő maga pedig egy szép paripán lovagolt a szekerek után.
Az Áldás s a Szerencse most is ott állottak a város végén. Kérdi a Szerencse az Áldást:
- Látod-e azt az úri embert, Áldás barátom?
- Látom, hogyne látnám.
- Hát ismered-e?
- Nem én, honnét ismerném, mikor sohasem láttam.
- No lám, pedig ez a te szegény seprűs embered - mondta a Szerencse. - Lám, hogy felgazdagodott az én krajcáromból.
Az Áldás megszégyellte magát, s azt mondta:
- Igazad van, Szerencse barátom, az áldás szerencse nélkül csakugyan nem sokat ér.
(Társadalmi különbségek, szegénység és privilégium)
