A VITÉZ SZABÓCSKA

Egyszer egy szép nyári reggelen a szabócska az ablaknál ült a munkaasztalánál, és vidáman varrogatott. Éppen arra ment az utcán egy parasztasszony, kosárral a hátán, és nagyban kiabálta:

- Lekvárt vegyenek! Lekvárt vegyenek!

A szabócska szerette az édességet, s a lekvárnak már a neve hallatára is megnyalta a szája szélét. Kikukkantott az ablakon, és lekiáltott:

- Ide, ide, jó asszony, itt egykettõre elkel a portékája!

  A királyfi, aki nem ismerte a félelmet

Elunta magát egy királyfi apja házában, és mert semmitől sem félt, azt gondolta: „Elindulok a nagyvilágba, így majd nem érzem lassúnak az idő múlását, és láthatok csudás dolgot eleget.” Elbúcsúzott hát szüleitől, fölkerekedett, és ment, ment reggeltől estélig, s mindegy volt neki, merre viszi a lába.

 Így esett, hogy egy óriás háza elé ért, s mert elfáradt, leült a kapu elé pihenni. Amint ide-oda járatta szemét, játékot pillantott meg az óriás udvarán; néhány hatalmas golyó meg bábu hevert ott, akkora, mint egy ember. Ahogy telt az idő, kedve támadt játszani, fölállította a bábukat, és gurítgatni kezdte a golyókat, ujjongott, ha eldőltek, és jól mulatott. Az óriás meghallotta a lármát, kidugta fejét a padlásablakon, hát egy embert lát, aki nem nagyobb más halandóknál, mégis az ő tekéivel játszik. „Mit játszol az én bábuimmal, te féreg? – kiáltotta. – Ki adott neked erőt ehhez?”

   Az öreg halász és a nagyravágyó felesége

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg halász. Volt neki egy nagyravágyó felesége.

Egyszer elment az öreg halász a tengerre, halászni. Hamarosan fogott egy gyönyörű szép, nagy pontyot. És csodák csodája egyszer csak megszólal a ponty:

- Te szegény halászember, engedj el engem! Úgy megjutalmazlak, hogy nem bánod meg soha életedben. Minden kívánságod teljesül.

  Ünnepet ül Nippon népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis

  istenlányka, harmadnapos Ujholdacska, kiül az ég peremére, fű, fa,

  virág örömére.

  Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.
Istenifjú Esőfelhő arrafelé ólálkodik s irigy szemmel nézegeti sarlókarcsú Ujholdacskát, halavány a mosolygását. Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az embereket.

Odafut a pajtásához, istenifjú Szélfelhőhöz, nyájas szóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.