A selyemhernyó
Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett és elég pénzt szerzett a selymen.Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé költözködött.
Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket, egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.
Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az asszonynak. Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy csillogott a napban, mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép egy reggel az asszony a hernyójához és leveszi a fáról, mert borulni kezdett az ég alja. Odaviszi nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm . . . bekapja a selyemhernyót.
Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-ri nagy szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is okozta neki azt a nagy bánatot.
— Nem tehet a szegény állat róla, — gondolja magában, — dehogy bántotta volna a kutyáját.
Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre csak eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából. Fehér volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott, akárcsak a kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és megfogja, hogy kihúzza a kutyája orrából. Húzza a két szálat, húzza, nem akar ám vége szakadni. Megint csak húzza, még mindig jön az a két szál. Gombolyítani kezdi és gombolyítja, gombolyítja, egy nagy gombolyag lett már belőle. Be csillogott az a finom selyme, be ragyogott a fehérsége.
Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy negyedikbe, alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már előtte a sok gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál. Bambusznádakat vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet. Mikor meg a bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán meg a hordóját és arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már a sok fonal, a sok gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint egyre csak dolgozik és húzza a kutya orrából a selymet és közben meg szétnéz, hogy hol is találhatna még helyet, egyszerre csak vége szakad a szálnak és abban a pillanatban összeesik a kutya, élettelenül terül el a földön.'Meghökken az asszony, nem tudja mire vélni a dolgot.
— Az én védőistenem volt abban a kutyában, — fohászkodik fel az asszony, — ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én segítségemre.
Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol az az egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és imádkozott a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és hogy megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.
Egy-két nap múlt el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és benézett kintről, hogy vajon mit csinálhat az a szegény asszony. Csendes volt a ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy szinte bánni kezdte a tettét.
— Megnézem bíz én, — gondolta magában, — hátha segíthetek a sorsán. Tán még szükséget is lát szegény feje.
Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a rengeteg sok selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle. Meghökkent az ember a sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen selymet még ő se látott világéletében. Ő is tenyésztett odahaza selymet, neki is voltak gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála meg olyan gubancos, hogy alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még olcsó pénzen adhatott túl rajta.
— Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? — kérdi az ember az elhagyott feleségétől.
Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját meg a fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.
— Isten küldte neked ezt a segítséget, — mondja meghatódottan az ember. — Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben elhagytalak.
— Az is Isten műve volt, — felelte az asszony, — így juttatott ehhez a nagy gazdagsághoz.
Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és megint együtt voltak, mint annak- előtte, a régi jóidőkben. Megint eltelt egy-két nap.
Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a sírja és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az ezernyi-ezer selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak az eleven ezüst. Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és épp olyan lett a selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.
Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az emberek, úgy bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.
Egész a mikádóig jutott el a híre és amennyi selyme csak volt az asszonynak, mind a mikádó vette meg. Ebből készültek a ruhái, a feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is. Emlékezetére pedig a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony fehér selymének a neve.
Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik is ezt a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet.
Japán népmese Kúnos: Nipponország naposkertje
Színező: Sárkány