Az újhold és a fellegek.

 

  Ünnepet ül Nippon népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis

  istenlányka, harmadnapos Ujholdacska, kiül az ég peremére, fű, fa,

  virág örömére.

  Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.
Istenifjú Esőfelhő arrafelé ólálkodik s irigy szemmel nézegeti sarlókarcsú Ujholdacskát, halavány a mosolygását. Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az embereket.

Odafut a pajtásához, istenifjú Szélfelhőhöz, nyájas szóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.

— Rég nem láttalak a portámon, — fogadja a szélfelhő. — Bizonyára sok a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e, pajtás ?

— Esőért is imádkoznak, — feleli az esőfelhő,- de meg az istenifjú Menydörgő is egyre nógat, hogy siessek s utat neki egyengessek. Hát te, pajtás, miben fáradsz ?

— Vihar napja közelgőben, — feleli a szélfelhő.

— Arra még ráérsz, — mondja az esőfelhő, — nekem mára van rád szükségem.

— Mi dolgod hát ma estére ? — kérdi a szélfelhő.

— Az, — feleli az esőfelhő, — hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra készülődik.

— Az ám, — mondja a szélfelhő, — épp ma este kezdődik el; lesz is lent nagy dínom- dánom.

— Égi lakók volnánk pedig, — folytatja az esőfelhő, — mi ketten is, nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.

— Mit is szerethetnek rajta ? — tűnődik el a szélfelhő.

— Nézz a földre, — szól az esőfelhő bosszankodva ; — gombát szednek, főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére, Ujholdacska ünnepére.

— A mi sorsunk meg az éh-kopp, — hagyja helybe a pajtása.

— Hátha rajtok kifoghatnánk, — súg össze a a két szilajfi, — egy jót mi is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye, földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.

— Holdacskának meg az éh-kopp, — nevet vígan a két pajtás.

Így szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetne az emberek lakta földre; holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.

Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben. Ünnepére Holdacskának, áldozásul mosolyának.

— De csikolja az ínyemet, — sóhajtgat a istenfi.

— De folyatja a nyálamat, — nyögdécsel istenfi.

— Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

— Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.

Nekigyürkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.

— Én kezdem meg, — mondja a szél.

— Hát csak fújjad, — szól az eső.

— Rajtam a sor, — mond az eső.

— Hát csak csurgasd, — mondja a szél.

Lent a földön az emberek, amint a Holdacskát lesik s derengését ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt. Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, telés-tele tálacskákat, tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a szobácskákba s — ablak-ajtó mind bezárul.

Istenifjú Esőfelhő esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a Szélfelhö szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó — zárva marad minden ajtó.

Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen ablak-ajtó — zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak, ellanyhulnak, égbe vissza- vánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.

lm, feldereng a Hold képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca mosolygása, nyitó lótusz virágzása.

Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, telés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.

Áldoznak a Holdacskának, harmadnapos sarlócskának.

Japán népmese Forrás: Kúnos Ignác: Nipponország naposkertje

Színező: Holdacska